Mentek, mert menni "kellett"

Minden évben van egy nap, mely láthatóvá, érzékelhetővé teszi azt, ami lényegénél fogva láthatatlan és érzékelhetetlen.

Ez a nap sohasem múlik el, mert anyaga nem a múló, semmibe hulló, természeti idő.

Mi itt a XXI. század elején kicsit furcsán tekintünk ezekre a napokra, ezekre az emlékművekre. S ha azt a szót halljuk, hogy háború, talán még egy kicsit zavarban is vagyunk, pedig sokszor halljuk a hírekben, nézzük a filmekben, mégsem tudjuk valójában mit is jelent.

A háború szerencsére messze van a mindennapjainktól, pedig napjainkban is ráül a nemzetekre. Gondoljunk csak az iraki vagy a délszláv háborúra.

Azonban akikre ma emlékezünk, azok mégsem ismeretlenek, mégsem idegenek a számunkra.

Ha egyikük-másikuk az idő homályába is vész, mi azért, akik itt lakunk Tökölön, tudjuk, hogy közülünk valók voltak, itt ezeken az emlékműveken szereplő nevek közül nem egyről hallhattunk szüleinktől, nagyszüleinktől.

És most engedjenek meg nekem egy személyes történetet, melyet már lehet, hogy Önök közül néhányan ismernek is:

Most is, mikor e beszédre készültem, elővettük anyával azt a két megsárgult fényképet, melyet a nagymamám őrzött kegyelettel, melyre most édesanyám vigyáz, mely fiatalembereket ábrázolt szürke egyenruhában.

A kép hátoldalára az van írva, hogy id. Horváth Lázár az I. vh-ban, ifj.

Horváth Lázár a II. vh-ban veszítette életét, ők a nagymamám testvére és a fia.

A Lázár bácsi, akinek utolsó levele Léváról is arról szólt, hogy üdvözli az ismeretlen unokatestvért, aki nem más, mint az én anyukám.

És most azt gondolom, hogy nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak, akik itt vagyunk, vannak ilyen történetei.

Ők a mi hőseink, most rájuk emlékezünk.

Ők a mi közös történelmünk hősei, a családjainké, a városunké, és a mi nemzetünk hősei.

Ők ránk gondolva haltak meg: a hazáért haltak meg, ezért gondolunk most mi is rájuk.

Amikor a háború kitört, egyik pillanatról a másikra, a kontinensen szétszórva élő férfiak millióival tétették le a békés munka eszközeit. Földművesek hagyták ott verejtékkel megművelt földjeiket, fiatal diákok hagyták ott az iskolák padjait, mesteremberek tették le szerszámaikat. Mentek, mert menni kellett.

Egyenruhába bújtak, fegyvert fogtak és teljesítették a kötelességüket:
- sohasem látott tájakon
- sohasem látott csillagok alatt
- kimondhatatlan nevű helységek határában,
-csontig hatoló hidegben és rekkenő hőségben,
-éhezve és halálosan fáradtan
- az arcvonalban és a fogolytáborban
- leplombált marhavagonokban és égő páncélosokban
- fegyverrel és fegyvertelenül néztek szembe az ezerarcú halállal.

S mit is mondhatnánk mi, akik nem jártunk ott, amikor megpróbáljuk felidézni mindazt, amit átéltek.

Radnóti verse jut eszembe, akinél szebben csak igen kevesen írtak, mely a szülőföldről szól: Voltak, akik fogukat csikorgatva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mit se tehettek, s míg riadozva aludt körülöttük a század, a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban..

S most nagyon fontos, hogy felidézzük közös történetünk másik oldalát is, az asszonyokét.

Ők nem szerepelnek az emlékműveken, neveiket senki sem emlegeti, pedig a szenvedésből nekik is kijutott bőven, és mondhatom, ők is megállták a helyüket.

A háború kitörésekor az egyik pillanatról a másikra anyák és fiatal lányok milliói tapasztalták meg a szeretteik távollétét, a kínzó bizonytalanságot, az aggodalmat, a félelmet, vagy élték át a kedves elvesztésének rettenetes bizonyságát.

Ők is teljesítették a kötelességüket a férfiak helyett dolgozva a gazdaságban! Álltak a cséplőgép kezelőrúdjánál, dolgoztak a hadiüzemekben és gondoskodtak a súlyos sebesültekről, vagy lefogták az eltávozottak szemét.

Ők kísérték ki a férfiakat a vonatokhoz, s utána vártak. Vártak. Várták a postát, a kedves levelét. S kerülték a postást, hogy ne hozzon gyászhírt.

Ők imádkoztak, s jártak a katonavonatok elé a vasútállomásra.

S amikor egy örökkévalóság után megjött a kedves, még évtizedek múlva is ők csitították, ha éjszaka lázálmában újra a harctéren járt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Ez tér, ezek az emlékművek a hősök történetére, a mi közös történelmünkre emlékeztetnek minket! Amikor báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy levelet írt gróf Tisza Istvánnak, rájuk gondolt, a hősökre, a bevonult férfiakra, a családapákra és fiúkra, akik a hazáért mentek el otthonról.

E levelében 1915. július 15-én, tehát még a háború első szakaszában ezt írja: Az országgyűlés most már hozzon egy törvényt, amellyel az állam mindesn községében. Kőemléket állít, amelyre elesett hőseit név szerint bevési..

Az országgyűlés 1917. évi VIII. törvénycikkelye elrendelte, hogy minden község és város méltó emléken örökítse meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták fel.

Emlékezzünk rájuk!

Emlékezzünk rájuk, hiszen bármilyen furcsán is hangzik, de a háború velünk él!

Velünk él elsősorban a hiány. Az az űr, melyet ezek az elveszett nemzedékek hagytak maguk mögött. A hiányzó nagyszülők, dédszülők, kiknek nem adatott meg a békés alkotás és a család öröme, akik nem nősülhettek meg, nem nevelhettek gyermekeket, akik nem alkothattak, nem vethettek, s nem arathattak.

Rájuk, ezekre a férfiakra és ezekre a nőkre emlékezünk.

Sokan vannak tőlünk is, innen Tökölről akik elmentek, s nem jöttek vissza.

A Dolomitok, a Doberdó fennsíkja, Tirol hegyei, a sabáci Duna-part sziklái őrzik örök álmukat.

Néhányan a Don-kanyar poklában vesztek oda, másoktól a koncentrációs táborokban vették el az életüket.

Aztán voltak közülük olyanok is, akiket kétnapos munkára, a málenkij robotra. Vittek, és sajnos voltak olyanok is, akik Tomszkban, Karagandában vagy általunk ismeretlen helyen várják a feltámadást. Emlékezzünk mindanynyiukra!

Tisztelt Emlékező Közösség!

Nekünk úgy tűnik, hogy a béke és a gyarapodás jutott osztályrészül.

S ha a hétköznapok nem csekély gondjai ránk telepednek, néha-néha, idézzük emlékezetünkbe, hogy mi válthatjuk valóra mindazt, amiről ők álmodtak.

A huszadik században újjászületett a magyar állam, mely a huszonegyedik században az újra egységes Európában keresi helyét.

Engedjék meg, hogy a nemrégiben elhunyt II. János Pál pápa szavait idézzem, aki első látogatásakor ezt mondta:

"Ti Európa közepén éltek, különböző népektől és nemzetektől körülvéve.
Csak akkor lesz boldog és biztonságos a hazátok, ha nagylelkűen a közös európai ház. Építésén fáradoztok, a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében."

Azon kell legyünk, hogy felébresszük az alkotás bennünk szunnyadó erőit.

Most rajtunk a sor.

Hűnek kell lennünk az előttünk járókhoz, akik a mai viszonyokhoz képest jóval nehezebb körülmények között voltak képesek értelmet adni a magyar igéknek.

Nekünk jut osztályrészül mindaz, amiről a szibériai fogságában Gyóni Géza így írt:

"Vérnek ágyából mely kikél,
Áldott legyen már a kenyér,
S annyi mártír sír felett
Süssön fel édes, szent napod
Munka, Békesség, Szeretet!"

Legyünk méltóak ehhez a nemes küldetéshez!

Hősök nyugodjatok békében! Köszönöm figyelmüket!

Dr. Vass Lucia alpolgármester
ünnepi megemlékezése